Híres emberek

Mezőhegyes híres személyiségei:

  • CSEKONICS JÓZSEF (Kőszeg, 1757. február 22. – Pest, 1824. április 26.)

Tábornok, a magyar lótenyésztés történetének nagy alakja, a magyar állami ménestelepek megalapítója. Tanulmányait a kőszegi gimnáziumban, majd a bécsi Löwenburg-féle konviktusban végezte. 1774-ben mint hadapród a Dajassa vértesezredbe került. 1783-ban, mint másodkapitány a modenai vértesezredbe lépett át. Az ürményi ménestelepen tanulmányozta a lótenyésztést. Parancsnoka, gróf Godiz ezredes a pótléklovak állományához rendelte, ahol folytatta tanulmányait és tervet készített a hazai lótenyésztés előmozdítására. A terveket benyújtotta II. József császárnak. Csekonics javaslatait az Udvari Hadi Tanács jóváhagyta és a császár 1784. december 20-i rendeletében megalapította a Mezőhegyesi Királyi Ménest. A négy négyzetmérföldnyi területen alapított mezőhegyesi ménestelep felállításával Csekonicsot bízta meg és lótartalék-parancsnokká (remont-Commendant) nevezte ki.

A mezőhegyesi “ménesinstitútum főinspektorának” célkitűzése a hazai lóállomány javítása és nemesítése volt, ellenezte a drága és alkalmatlan külföldi lovak vásárlását. Magyarországi körútja eredményeként a hadseregben már bevált csontos, erős kancákat telepített Mezőhegyesre, és azonosítási számmal látta el őket. Ettől kezdve minden ló eredete ismert volt, ami nagy előrelépést jelentett az átgondolt lótenyésztés érdekében.

Csekonics az Alföldön és Erdélyben összegyűjtött ökröket lábon hajtatta Bécs felé. Az állatok lábon történő hajtásának nagy távolságai miatt szükség volt egy gyűjtőhelyről gondoskodni. Erre a célra találták alkalmasnak a Bécs és Buda közötti “mészárosok útja” mellett fekvő jó legelővel rendelkező Bábolnát. 1789-ben az állam 450.000 arany forintért megvásárolja Bábolnát az állami ménesbirtok céljaira.

1787-ben őrnaggyá, 1789-ben vértes alezredessé nevezték ki. 1790-ben ezredesi rangot kapott és 1798-ban megbízták az olaszországi Lech melletti hadsereg és Bécs városának vágómarhával történő ellátásával, amit öt évig folytatott. Jutalmul a Szent-István rendet kapta és 1806-ban tábornokká léptették elő.

Munkája: Praktische Grundsätze die Pferdezucht betreffend. Pest, 1817. (A lótenyésztés gyakorlati alapelvei)

(Forrás: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái II. (Caban–Exner). Budapest: Hornyánszky. 1893.)

  • KOZMA FERENC (1825-1892)

1825-ben született a Somogy megyei Sörnyepusztán. Haladó szellemű, feltörekvő nemesi családból származott; rokonai közül többen tűntek ki gazdasági, művészeti, közéleti tevékenységükkel. Alsófokú iskoláit Pápán végezte, s a katonai pályára készült. Kora gyermekségétől fogva vonzódott “a legnemesebb állat”, a ló iránt.

Katonai szolgálatát 1844-ben szintén a lovasságnál kezdte, majd a lovastestőrségnél folytatta, ahol hamarosan tiszti rangot kapott. Hazafias érzelmei azonban a döntő pillanatban mindennél erősebbnek bizonyultak: a császári testőrtiszt a forradalom, a fellángoló szabadságharc oldalára állt. Vitézül küzdött a csatamezőn, egészen a nemzeti ügy szomorú bukásáig.
A fenyegető megtorlás elől – mint annyian mások – bujdosni kényszerült. Csak később, a helyzet enyhültével telepedett meg Baracskán, felesége Fejér megyei birtokán.

Az abszolutizmus ekkor már kereste a kapcsolatokat a magyarság tehetséges tagjaival; megpróbált rést törni a “passzív rezisztencia” falán. A kormányzati szervek többször ajánlottak Kozma Ferencnek is megfelelő beosztást. Mégis csak a kiegyezés után – Deák Ferenc személyes ösztönzésére – lépett állami szolgálatba. Így került 1867-ben titkárként a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumba. 1868-ban a méneseket a hadseregtől a minisztérium, azon belül az újonnan megszervezett lótenyésztési osztály vette át, melynek vezetésével Kozma Ferencet bízták meg. 1872-ben hatáskörének kibővítésével, miniszteri tanácsossá nevezték ki.

A lótenyésztés előtt nagy feladatok álltak. Első helyen a hadsereg igényei jelentkeztek, de az agrártermelésben – fuvarozásnál és igaerőként -, továbbá a közlekedésben nélkülözhetetlenek voltak a lovak. A mennyiségi növekedésen túl nagymértékű minőségi javulásra volt szükség.
Hallatlan lendülettel kezdett munkához, ahhoz a munkához, amelyet a mindenkori rosszindulatúak és kárörvendők eleve kudarcra ítéltek. A bécsi udvar és hűséges hívei ugyanis a balszerencsés háborúk és a fenyegető külpolitikai helyzet kikényszerítette belső enyhülést csupán átmeneti állapotnak tekintették. Arra számítottak, hogy ha a kívülről szorongatott császárság fellélegezhet, akkor a nemzeti jogok ismételt elnyomásával hamarosan újra teljesen osztrák fennhatóság alá helyezhetik a magyar méneskar intézményeit, gazdasági-szakmai szervezetét és lóállományát. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt, hogy Kozma rendelkezése ellenére Mezőhegyesen az átvétel után évekig a német volt az uralkodó nyelv, a ménesbirtok akkori vezetői hivatalos jelentéseikben nem használták az ország nyelvét. Joggal tiltakozott a Csanád megyei Gazdasági Egylet. hogy “…magyar földön és magyar pénzen, nagyrészt idegen származású egyénekkel kezeltetik az országnak ezen egyik legjelentékenyebb lótenyésztési telepe” s itt megtűrik, a német nyelvnek kizárólagos használatát”.

Kozma Ferenc nem vitatkozott sem ellenlábasaival, sem a kétkedőkkel, hanem cselekedett. Mindenekelőtt felfrissítette a hazai lótenyésztés egész parancsnoki karát. A jóakaratú és tehetséges szakembereket megtartotta, de egyszersmind új erőkkel, ügyes, rátermett tenyésztőkkel egészítette ki a személyi állományt. Következetesen küzdött a minden fejlődést fékező bürokrácia ellen; a fölösleges iratküldözgetést megszüntette, az egész ügyintézést a lehetőséghez képest leegyszerűsítette. Ugyanakkor felgyorsította az érdemi tevékenységet. Mindenekelőtt a már elbizonytalanodott sorsú állami méntelepeket fejlesztette fel. Bábolnán, Kisbéren, Mezőhegyesen magas színvonalú törzstenyészeteket létesített. 1874-ben kezdeményezésére helyezték az Olt völgyében fekvő Fogarasra a lipicai tenyésztörzset.
Módot talált rá, hogy a törzstenyészetekbe külföldről is szerezzen be kitűnő vonalakat. Egyúttal kialakította az országos tenyészkörzeteket. A méntelepek mellett működtek a nagyobb körzeteket átfogó teleposztályok, ezeknek egyik legfontosabb feladata a fedeztető állomások létrehozása és megfelelő ménekkel való ellátása volt. Kozma folyamatosan növeltette a méntelepek osztályait és fedeztetőállomásait, s az 1880-as évekre elérte, hogy a négy nagy állami ménesbirtoknak 18 osztálya volt Magyarország különböző vidékein, és egy-egy osztály 100-200 mént tudott a körzetébe tartozó fedeztető állomásnak rendelkezésére bocsátani. Gondoskodott róla, hogy ezeket a törzstenyészetek értékes “cseppvér-szolgáltatással” lássák el. Megalakította a megyei lótenyésztő bizottságokat, melyeknek tagjai a helyi lótenyésztő földbirtokosok, a megyei lovaregyletek, illetve gazdasági egyesületek tagjai s a minisztérium képviselői voltak. Ezzel mintegy társadalmi, tehát jóval szélesebb síkra helyezte át a hivatalos ténykedést, ugyanis e bizottságok jelentették az összekötő kapcsot az állami ménesek és a köztenyésztés között.

Figyelme kiterjedt a lóállomány párosítására, felnevelésére, hasznosítására. Buzgólkodásának sikerült számos – eleinte bizony idegenkedő – gazdasági vezetőt, jeles gyakorlati lótenyésztőt megnyernie. Erőfeszítései nem voltak hiábavalók: a magyar lótenyésztés hamarosan újból fellendült. Rövid idő alatt híressé vált a kisbéri angol telivér és az angol félvér, a bábolnai arab, a mezőhegyesi Gidrán, Nonius és angol félvér (Furioso-North Star), valamint Fogarason a lipicai. Mindezt úgy érték el, hogy Kozma Ferenc utasítására az egyes fajták tenyésztéséhez és jellegéhez illő nemesvérű apaállatokat szereztek be.

Tenyészpolitikájában Kozmát sohasem ragadta túlzásokba az őszinte lelkesedés. Kellőképpen értékelte és pártolta ugyan a telivértenyésztést, de sohasem a többi fajta rovására. Ezt a mértéktartó szemléletet igyekezett a körzetekben, a bizottságok, a tenyésztők, a lótartó gazdák körében is érvényesíteni. Kiforratlan fajtákat azonban nem engedett be a köztenyésztésbe. Mint mondotta: “a telivérben elkövetett hibát egy-két nemzedéken belül a szakember selejtezéssel korrigálja, de a dolgozó paraszt, a kisgazda tenyészetét generációkra tönkreteszi, mivel annak nincs rávaló pénze a korcsot vágóba küldeni”.

Az a tény, hogy az állami ménesekből kiválogatott magyar lovak az 1878. évi párizsi világkiállításon a francia köztársasági elnök nagy aranyérmét nyerték el, szintén Kozma Ferencnek köszönhető. Méltán kapta meg a francia Becsületrend tiszti keresztjét, majd később a Szent István Rend lovagkeresztjét.

Kozma tevékenységének talán legnagyobb nyilvános elismerése az 1885. évi általa szervezett országos lótenyésztési kiállítás hatalmas sikere volt. Itt kerültek ország-világ elé közel két évtizedes irányítómunkájának eredményei.

Sokrétű, nemes törekvései sajnos gyakran ütköztek ellenállásba, vagy egyszerűen anyagi érdekekbe. Többek között a szemére vetették, hogy Széchenyi emlékét mintegy megtagadva, valóságos ellensége az ügetőlónak. Holott éppen Kozma Ferenc működése alatt kezdődött a magyar jukker keresztezése az orosz ügetővel, az Orlovval és az amerikai trapperrel; Kozma pártolta és bátorította a sportlótenyésztés kezdeményezőit.

Munkásságának eredményét a statisztikai adatok talán minden méltatásnál hitelesebben jelzik. 1867-ben Magyarországról 7907 lovat adtak el külföldre, 1897-ben pedig 41 177-et. A számszerű növekedés tehát ötszörös, de ennél többet mond az anyagi mutató, az exportált lovakért kapott összeg, amely az 1867. évi kb. 600 000 Ft-hoz képest több mint 14 millióra, közel huszonháromszorosára emelkedett. A hirtelen minőségi ugrás találóan tükrözi Kozma Ferenc munkájának horderejét.

Hiba lenne Kozma Ferenc méltatásánál csak a lótenyésztéssel kapcsolatos érdemeiről beszélni, hiszen a négy állami ménesbirtokon jelentékeny agrártermelés folyt, messze meghaladva az országos színvonalat. A szántóföldi növénytermesztésben a gabonafélék mellett jelentős területet biztosítottak a takarmány- és ipari növények termesztésének. Korszerű vetésforgó, hatékony szerves- és műtrágyahasználat. gépesítés, nyugati fajta szarvasmarhák tenyésztése, Mezőhegyesen cukor- és szeszgyár működése jelezte, hogy méltán nevezik ezeket a gazdaságokat később mintabirtokoknak. Mindehhez az alapot Kozma Ferenc teremtette meg.
Szakmai tevékenysége semmi esetre sem választható el emberi kapcsolataitól. Számos kortársának véleménye szerint nem csupán szakértelmének, kitűnő tenyésztői érzékének és hallatlan gyakorlatának köszönhette sikereit. Nagymértékben segítette az a kellemes közvetlen viszony, amely munkatársaihoz fűzte. Kozma Ferenc rangra, származásra, beosztásra való tekintet nélkül becsülte meg azokat, akik segítették tervei valóra váltásában, a magyar lótenyésztés fellendítésében.

Kozma minden év nyarának elején végiglátogatta a ménesbirtokokat, személyesen ellenőrizve az ott folyó munkákat, s a lóállomány szokásos osztályozását és selejtezését. 1892. június 7-12. között Kisbéren tartózkodott, ahol megfázott, de folytatta körútját. Június 24-én érkezett Mezőhegyesre, ahol a tüdőgyulladás ágyba kényszerítette, s már nem gyógyult fel, július 6-án meghalt. Baracskán temették el. Amikor Mezőhegyesen emlékünnepség keretében avatták fel szobrát (Zala György remek alkotását), nemcsak a hivatalból hivatalos közönség, hanem az egyszerű emberek hívatlan százai állták körül, könnyezték meg egykori “főnöküket”. A Magyar Lovaregylet is 60000 koronás emlékdíjat alapított Kozma Ferenc, a nagy hazafi, a nagyszerű tenyésztő és a kiváló szervező tiszteletére. Szobrot kapott Kisbéren is (Horváth Adorján műve), utcát neveztek el róla Mezőhegyesen és a fővárosban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium épülete mellett. A Magyar Lóverseny Vállalat Galopp-pályáján minden év őszén megrendezik a nevét viselő emlékversenyt.
(Forrás: http://mek.niif.hu)

  • GLUZEK GYULA (Lovrin, 1847 – Budapest, 1894)

Mezőgazda, jószágigazgató. Tanulmányait a magyaróvári gazdasági akadémián végezte. Működésével az addig az osztrák katonai kormányzat külterjes gazdálkodásától a csőd szélén álló mezőhegyesi birtokot sikerült Európa egyik legnagyobb és legszebb mezőgazdasági nagyüzemévé fejlesztenie. Eredményeit a szarvasmarha-állomány importált anyaggal való felfrissítésével, a megcsappant talajerő megújításával, üzemek (cukorgyár, szeszgyárak, kendergyár, malom) létesítésével, a kor színvonalán álló gépesítéssel, iparvasúti hálózat kiépítésével s a birtoknak az országos vasúthálózatba, való bekapcsolásával érte el. Belterjessé tett gazdálkodására jellemző, hogy működése idején a birtokán termelt búza termésátlaga több mint kétszeresére emelkedett.
(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

  • D’ ORSAY OLIVÉR, GRÓF (Türje, 1845. júl. 27. – Rákoskeresztúr, 1932. dec. 23.)

Családja francia eredetű, apja magas rangú lovassági tiszt volt. Ő is katona lett, kiváló lovas. 1885-ben Mezőhegyesen osztályparancsnok, 1889-től a ménes parancsnoka. 1901-ben nyugdíjazták, de a Földművelési Minisztérium az állami ménesek felügyelőjévé nevezte ki. E tisztséget 1918-ig töltötte be. Több mint három évtizedes tevékenységével a magyar lótenyésztés egyik nagy hatású irányítója, fellendítője volt. Sírja Mezőhegyesen van, a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánítva.
(Forrás: Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái, Magyar agrártörténeti életrajzok)


Mezőhegyesről elszármazott híres emberek:

  • Barátos Endre (Mezőhegyes, 1913. december 6. – Ukrajna, 1943. január) költő. Egyetlen verses kötete jelent meg 1942-ben, Érés közben címmel. Weöres Sándor fiatalkori jóbarátja volt.
  • Batta László Pál (Mezőhegyes, 1904.06.30. – 1973.05.20. Buffalo) : állattenyésztő, mezőgazda. Apja, Batta Sándor mezőhegyesi jószágigazgató. A debreceni Gazdasági Akadémián végzett. Előbb miniszteri fogalmazó, majd 1936-tól állattenyésztési osztálytanácsos volt. 1927-1943 között az OMGE Országos Törzskönyvelő Bizottság titkára, a Lakos – kormányban földművelésügyi államtitkár. Nagy szerepe volt a világviszonylatban is korszerű törzskönyvezésünk megszervezésében. A Magyar Állattenyésztés című folyóirat szerkesztőbizottságának alelnöke, majd elnöke. A II. világháború után az állami mén – és ménesállomány mentésében és hazairányításában jelentős érdemei voltak. 1945-ben emigrálni kényszerült. Az USA-ban telepedett le, ahol autóbaleset áldozata lett.
  • Bányai József szobrászművész, éremművész (Mezőhegyes, 1933. szeptember 22.). Figurális kisplasztikákat, érmeket, köztéri műveket alkot. A Mezőhegyesi Ménesbirtok fennállásának 225., Mezőhegyes várossá nyilvánításának 20. évfordulója alkalmából ő készítette a jubileumi emlékérmét.
  • Kádas György (Mezőhegyes, 1886. augusztus 10. – Budapest, 1969. április 9.) nótaszerző, gyógypedagógus. Az 1920-as években született – Fehér selyem, csipkés szélű című – első nótája. Kisújszálláson fiúintézetet szervezett. 1945-ben nyugalomba vonult. Utána már csak a nótaszerzésnek élt.
  • Kovásznay István Zsigmond (Mezőhegyes, 1903. június 6. – Budapest, 1960. február 7.) mezőgazda, feltaláló. Jelentős találmányai: eljárás szárazbab hántolására, továbbá eljárás és berendezés szójabab vegyszermentes hántolására és nemesítésére. Utóbbi eljárása 11 országban nyert szabadalmat.
  • Laczó András (Szeged, 1954. jún. 7.-) operaénekes. Budapesten a Zeneművészeti Akadémia opera szakán Simándy József volt a tanára. Ezt követően az operaház magánénekese lett. Bejárta Európát, eljutott Dél-Amerikába és Chichagóba. Párizsban és Németországban lemezfelvételeket készített. A Magyar Állami Operaház Aranygyűrűs énekművésze, Bartók – Pásztory díjas művész. Az Operaházi Borlovagok együttes művészeti vezetője.
  • Lesznyák Katalin (Fehérgyarmat, 1969. november 8.-) Szegeden, a Tömörkény István Zeneművészeti Szakközépiskola magánének szakán érettségizett. A Színház és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán 1993-ban diplomázott. 2000-ben a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet (FEEFI) humán szervező másoddiplomás szakát végezte el. A FEEFI-n óraadó oktatóként retorika-beszédtechnika tárgyat tanít. Díjak: Pécsi Nemzeti Színházért Alapítvány Nívódíjjal tüntette ki.
  • Molnár Éva ötvösművész, szobrász (Mezőhegyes, 1955. december 17.-). 1974: Tömörkény István Képző- és iparművészeti Szakközépiskola, Szeged, szobrász szak. 1974-76: Az Állami Pénzverő aranyműves tanulója. 1976-81: Magyar Iparművészeti Főiskola, ötvös szak, mesterei: Engelsz József, Illés Gyula. Viaszveszejtéses bronzöntési technikával valósítja meg kisplasztikáit, színházi díszletelemeket, ékszereket készít.
  • Sás Péter (Békéscsaba, 1978. február 22.-) színművész. A Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakát 2002-ben végezte el, Benedek Miklós osztályában. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja volt 2002-2004-ig. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó színészként, humoristaként dolgozik. Az NKÖM különdíjat nyerte a Humorfesztiválon, 2007-ben.
  • Pfiffner Paulina (Mezőhegyes, 1825. január 19. – Gyula, 1853. szeptember 29.) „a magyar szabadság amazonja”. A magyar szabadságért vívott harcokban helyt álló mezőhegyesi katonák leghíresebbje furcsa módon nem férfi, hanem egy fiatal nő: Pfiffner Paulina. Ligeti Károly-néven, álruhában, Bem seregeiben teljesített szolgálatot, s harcolt az erdélyi hadjáratban az 1848-49.évi szabadságharcban.

GLUZEK GYULA

(Lovrin, 1847 – Budapest, 1894)

Mezőgazda, jószágigazgató. Tanulmányait a magyaróvári gazdasági akadémián végezte. Működésével az addig az osztrák katonai kormányzat külterjes gazdálkodásától a csőd szélén álló mezőhegyesi birtokot sikerült Európa egyik legnagyobb és legszebb mezőgazdasági nagyüzemévé fejlesztenie. Eredményeit a szarvasmarha-állomány importált anyaggal való felfrissítésével, a megcsappant talajerő megújításával, üzemek (cukorgyár, szeszgyárak, kendergyár, malom) létesítésével, a kor színvonalán álló gépesítéssel, iparvasúti hálózat kiépítésével s a birtoknak az országos vasúthálózatba, való bekapcsolásával érte el. Belterjessé tett gazdálkodására jellemző, hogy működése idején a birtokán termelt búza termésátlaga több mint kétszeresére emelkedett.

(Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990)

D’ ORSAY OLIVÉR, GRÓF

(Türje, 1845. júl. 27. – Rákoskeresztúr, 1932. dec. 23.)

Családja francia eredetű, apja magas rangú lovassági tiszt volt. Ő is katona lett, kiváló lovas. 1885-ben Mezőhegyesen osztályparancsnok, 1889-től a ménes parancsnoka. 1901-ben nyugdíjazták, de a Földművelési Minisztérium az állami ménesek felügyelőjévé nevezte ki. E tisztséget 1918-ig töltötte be. Több mint három évtizedes tevékenységével a magyar lótenyésztés egyik nagy hatású irányítója, fellendítője volt. Sírja Mezőhegyesen van, a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánítva.

(Forrás: Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái, Magyar agrártörténeti életrajzok)